ne kiabálj a kutyáddal

…és hogyan tanultam ezt meg a magam bőrén.

Néha nagyon nehéz megállni, hogy szóban megbüntessük a kutyát, főleg ha valami olyat csinál, ami nem csak “rossz”, hanem veszélyes is. Patricia McConnell* szerint a kiabálásnak elsősorban az a célja, hogy levezessük a dühünket, a tanításhoz igazából nincsen köze. De azért néha nagyon nehéz nem kiabálni.

Egy konkrét példa: minden tréning ellenére, a kutyám vidáman kisétált az úttestre. Hogyan reagáltam? Naná, hogy kiabáltam. Ő pedig megállt. Az utca közepén. Én még egy kicsit kiabáltam. Ő lefeküdt. A zebra közepén feküdt le.

De miért? Először is, a kiabálásom nem tartalmazott semmilyen utasítást. Azt hiszem, arra rájött, hogy elégedetlen vagyok, de az nem volt világos, mit is szeretnék tőle. Másodszor, szerintem ijesztő lehettem, nem csoda, hogy nem is akart közelebb jönni hozzám.

Szerencsére egy nyugis környéken laktunk, ahol kevés autó járt és volt elég időm átgondolni, hogy kiképzőként mit csináljak ebben a helyzetben. Megváltoztattam a testbeszédemet és a hanghordozásomat és újra behívtam. Remélem, hogy jól meg is jutalmaztam, amikor visszajött. Valószínűleg az egész kevesebb mint egy percig tartott, de nekem sokkal hosszabbnak tűnt.

Biztos vagyok benne, hogy minden gazdinak (vagy szülőnek…) ismerős ez a történet. A frusztráció kezelése mindenkinek problémát okoz, az embereknek és a kutyáknak is. Az ilyen helyzetek egyértelműen megmutatják, hogy a kiabálás nem old meg semmit. A legfontosabb tanulság nekem ebből az volt, nem túl meglepő módon, hogy ne kiabáljak vele. De van más tanulság is.

A legfontosabb kérdés, hogy elkerülhető lett volna-e ez a helyzet? Igen. 100 százalékig én voltam a hibás. Nem lett volna szabad póráz nélkül sétáltatnom, mert 1) éppen telefonáltam és 2) még csak ekkor kezdtük gyakorolni azt, hogy ne menjen le a járdáról.

Az emberi világban van egy csomó szabály, ami nekünk nyilvánvaló és azt feltételezzük, hogy a kutyáknak is az. Például, hogy egymás mellett sétálunk vagy szemben állva üdvözöljük egymást. Vagy, hogy a városban csak a járdán lehet biztonságosan sétálni. De a kutyám valószínűleg vidéken nőtt fel, honnan kellene ezt tudnia? Ahhoz, hogy jó társai legyünk a kutyánknak, olyan feltételeket kell teremtenünk, hogy jó döntéseket hozhassanak.

A mi esetünkben ez azt jelenti, hogy soha nem telefonálok, amikor póráz nélkül sétálunk, valamint az utcán csak akkor sétálhat póráz nélkül, amikor teljesen rá tudok figyelni (és nyilván ha nem egy forgalmas utcán vagyunk). És én nagyon igyekszem nem kiabálni vele, mert ha “rosszalkodik”, akkor az azért van, mert én nem tanítottam meg jobban.

*Egy amerikai viselkedéskutató. A könyveit nem csak kutyatulajdonosoknak ajánlom, de sajnos nem elérhetők magyarul. A legnépszerűbb könyve, “The other end of the leash (Why we do the things we do around dogs)” angolul, németül, lengyelül és sok más nyelven elérhető.

Bevezetés

Számtalan dolgot meg lehet tanítani egy kutyának, számtalan módon. De sokszor elfelejtjük végiggondolni, hogy miért is akarjuk egyáltalán tanítani a kutyánkat? És milyen tudásra van nekik szükségük?

Ha egyszer elkezdünk ezen gondolkodni, rögtön világos lesz, hogy amire nekik van szükségük és amit mi szeretnénk, az nem azonos. Mit is akarunk mi tőlük?

Az én válaszom ez:
Szeretném, hogy biztonságban legyen a kutyám.
Szeretném, hogy boldog legyen a kutyám.

Ahhoz, hogy biztonságban legyen, a következőket kell tudnia:

  • megáll, amikor kérem;
  • visszajön hozzám, amikor hívom;
  • nem rohan előre új helyzetekben (azaz nem ugrik ki a kocsiból és nem megy ki az ajtón); és
  • együttműködik, amikor megvizsgálja az orvos.

Ahhoz, hogy boldog legyen, lehetősége kell legyen azzal foglalkozni, amit szeret. Ehhez elsősorban meg kell figyelnem őt és hallgatnom kell rá, hogy rájöjjek, mit is szeret.

Kellenek ehhez bonyolult trükkök vagy engedelmességi gyakorlatok?
Nem.

Élvezik a kutyák a trükköket és az engedelmességi gyakorlatokat?
Valószínűleg, talán – igazából erről nagyon megoszlanak a vélemények.

Ez a blog arról szól, hogyan lehet erőszakmentesen kiképezni a kutyákat arra, hogy biztonságban legyenek; és hogyan tudunk nekik segíteni abban, hogy boldogok legyenek és a lehető legjobb valójukká válhassanak. Talán mi is kiteljesedünk és a legjobb valónkká válunk eközben.